Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy a szurkolók többsége szerint az NBA játékosok pályán kívüli élete telis-tele van pénzzel, csillogással, szép nőkkel és exkluzív partikkal. Az egyetemről kikerülő játékosok számára szinte elképzelhetetlen ugrást jelent a profi liga által biztosított színvonal, kiváltképpen azért, mert többségük még mindig olyan alsóbb társadalmi osztályból érkezik, ahol a bűnözés mellett a sport jelenti a másik lehetséges kitörési pontot. Sokszor egy-egy tehetséges játékos azzal a teherrel kezdi meg az egyetemi karrierjét, hogy az ő sikerétől egy egész család megélhetése függ, hiszen a kedves rokonok arra számítanak, hogy a későbbi zsíros bevételekből nekik is csurran-cseppen majd valami. A jelenséget jól szemlélteti, hogy vannak, akik már az egyetem kiválasztásakor pénzt akarnak kisajtolni a gyerekből (a pletykák szerint ez történt Anthony Davis esetében), míg néhányan a gimnázium után inkább eligazolnak egy másik profi ligába, hogy ne kelljen még egy évet amatőr státuszban pattogtatniuk (mint a Rómában induló Brandon Jennings, vagy a 2015-ös draft egyik nagy ígérete, a 18 évesen Kínába költöző Emmanuel Mudiay).
Ilyen előzmények után érkezik a játékosok nagy része a profik közé, ahol a hirtelen jött önállóság és a megnövekedett elvárások mellett a szokatlan mennyiségű pénzzel is meg kell birkózniuk. Nem túlzás azt állítani, hogy az rookiek előtt álló egyik legnagyobb kihívás az első szezonban, hogy megfelelően kezeljék a drasztikus életszínvonal változást. Ennek egy vicces kifejeződése az a kép, amit DeMarcus Cousins készített még az előszezon alatt a Sacramento Kings újoncáról, Nick Stauskasról, amint éppen az első fizetését "osztja meg" valamelyik közösségi oldalon.
A fenti jelenség még a napjainkban tapasztaltnál is erőteljesebben volt jelent az 1970-es, 80-as években. Ekkor kezdtek megjelenni az első nagyobb fizetések a ligában, a televíziós közvetítéseknek hála a játékosok országszerte ismert sztárok lettek és - túlzás nélkül - nyakig fürödtek a nőkben, a piában és kábítószerekben. A nyolcvanas évek elején a játékosok életében hangsúlyosabb szerepet töltöttek be a mérkőzéseket követő (és megelőző) orgiák, mint a kosárpályán történő események. Bill Simmons szerint ezekben az években a kosarasok 70%-a aktív kokainhasználó volt és ez bőven meglátszott a teljesítményükön is. A kosárparkettet benépesítették a zombiként mozgó másod- és harmadnapos játékosok.
Ennek a züllött korszaknak lett emblematikus karaktere Edward "Fast Eddie" Johnson, Jr., aki 1977 és 1987 között tíz szezont töltött a ligában, ez alatt több mint 10 000 pontot szerzett és kétszeres All-Starnak mondhatja magát. Eddie - becenevéhez híven - nem csak a pályán volt gyors, hanem azon kívül is nagy sebességgel falta az életet.
Az Atlanta Hawks csapata által draftolt játékos már a profi karrierje kezdetén összekötötte az életét a kokainnal és ez gyümölcsöző kapcsolat meghatározta a kosaras NBA pályafutását és az azt követő életét egyaránt. A sorozatos magatartásbeli problémák miatt (pl. egyszer ellopott egy Porschét; később kiugrott egy lakás második emeletéről, hogy az őt üldöző fegyveres drogdílerek elől meneküljön) az Atlanta már 1982-ben elvonóra küldte. Azonban mind ez, mind a későbbi leszokási próbálkozások sikertelennek bizonyultak, Eddie a drogok rabja maradt és ezzel az ígéretesen induló NBA karrierje dicstelen véget ért. Két évvel a visszavonulása után már betöréses lopásért ítélték el, majd ugyanebben az évben ellopott egy 250 dollár értékű videólejátszót, amit aztán 20 dollárért adott el, hogy a pénzből drogot vehessen. Napjainkban Johnson éppen életfogytig tartó szabadságvesztését tölti és feltételesen sem bocsátható szabadlábra. A vádak szerint a testvére segítségével molesztált egy 8 éves kislányt, mindez három nappal azután, hogy egy hotelszobába betörve megerőszakolt egy 25 éves nőt...
A Johnsonéhoz hasonló példák hatására a David Stern vezette liga és a csapatok vezetői ráeszméltek, hogy a jelenség milyen romboló hatással van az NBA arculatára és az elmúlt 25 évben számos lépést tettek a trend megfordítása érdekében. A We don't care szemlélet helyét átvette az NBA Cares és - bár anno sokan ágáltak ellene - a 2005-ben bevezetett dress code is jó döntésnek bizonyult. A jövő pedig - ahogy arról az Alley-Oopos srácok is beszéltek - még inkább abba az irányba mutat, hogy a csapatok kontrollálni akarják a játékosok magánéletét is, annak érdekében, hogy a pályákon a Johnsonhoz hasonló súlyos arcok helyett legfeljebb olyan, jó értelemben vett hülyék futkározzanak, mint a Lakers szurkolókat boldogító Swaggy P.
