A legfiatalabb NBA rajongók talán már nem is emlékeznek, az idősebbek drukkerek pedig negédes nosztalgiával gondolnak vissza azokra az időkre, amikor az amerikai nagyvárosokban tomboló urban/hip-hop kultúra és az NBA még szoros szimbiózisban léteztek. A 80-as, 90-es években a rap, a break és a graffiti háromszög fémjelezte utcai kultúra mellett a profi sportok és elsősorban a kosárbajnokság is egyre nagyobb népszerűségre tettek szert. Minkét területre jellemző, hogy a sikerben kulcsszerepet játszottak az afroamerikai művészek és sportolók. Az amerikai pop-kultúra néhány év alatt olyan fekete ikonokat teremtett, akik fenekestül felforgatták a szürke hétköznapok állóvizét. Az emberek estéről-estére Eddie Murphy poénjain röhögtek, a Public Enemy és a Wu Tang Clan zenéjére bólogattak és Michael Jordan játékát imádták. Ez megdöbbentő változás volt, ha figyelembe vesszük, hogy az 1950-es években még bíróság elő állították azokat, akik a buszon nem adták át az ülőhelyüket a felszálló fehér utasoknak. Ha mindezekhez hozzátesszük azt, hogy az afroamerikai lakosság nagy része továbbra is a társadalom legszegényebb rétegébe tartozott, akkor nem csoda, hogy a legtöbben nehezen dolgozták fel a hirtelen jött jólétet és csillogást. Ahogy a sikeres rapperek is aktív kapcsolatban maradtak az alvilági körökkel (emlékezzük csak vissza a 2Pac és Biggie Smalls korai halálára), úgy az újdonsült NBA sztárok is ragaszkodtak a gyökereikhez és meglehetősen extrém módon igyekeztek reprezentálni az utcai kultúrát. A szoros kapcsolatot jól jellemzi, hogy voltak játékosok, akik rapperként próbálkoztak (Kobe, MWP, Shaq, Iverson) és voltak rapperek, akik kevés híján az NBA-ben is bemutatkoztak, például Master P, a No Limit Records alapítója, aki a Charlotte és Toronto csapatában is játszott előszezonmeccset.
Azonban a legáltalánosabb önkifejezési forma az hip-hop stílusú öltözék volt, és a képek alapján tényleg nehéz eldönteni, hogy egy profi sportolót látunk rajtuk, vagy Method Man egyik kültelki haverját.
Allen Iverson például képes volt ilyen eszméletlen kék szőrmében megjelenni a sajtótájékoztatón.
Nehéz elhinni, de anno Duncan is elég lazán öltözködött.
Rasheed Wallace pedig mintha egy WBO címmeccsre érkezett volna.
Carmelo sem mindig a Casablanca című film stylistjával dolgozott.
2005-ben aztán David Stern, a liga előző vezetője megelégelte, hogy a játékosok XXXXL-es ruhákban és többkilós aranyláncokkal a nyakukban flangálnak. A 2005/06-os szezon előtt bevezetett dress code előírta, hogy a játékosok - pénzbüntetés terhe mellett - kötelesek minden NBA-vel kapcsolatos eseményen öltönyt és nyakkendőt viselni. Kifejezetten tiltja a hip-hop kultúrára jellemző kiegészítőket, mint például a baseballsapka, a Timberland bakancs, a bő pulcsik, pólók és farmerek. A szabály hatalmas felháborodást váltott ki a játékosok és az őket támogató sportszergyártók között. A legtöbben rasszistának titulálták a liga lépését és arra hívták fel a figyelmet, hogy a dress code legfeljebb egy hamis látszat kialakítására alkalmas, azonban nem fogja megváltoztatni a játékosok személyiségét. Aztán persze lépésről-lépésre elcsitultak az indulatok és a korábbi gettó fenegyerekek helyett jól öltözött úriemberek lepték el az NBA-t. Kár tagadni, látszik, hogy a legtöbben az új stílusú ruhákban is meglehetősen otthonosan érzik magukat.
Adam Silvernek, az új komisszárnak azonban - tíz évvel David Stern vitatott lépését követően - egy új jelenséggel kell megbirkóznia. A XXI. század második évtizedében ugyanis a hip-hop kultúra helyett a hipszter kultúra éli virágkorát és az NBA sztárok legújabb generációja már nem alvilági fenegyerekként, hanem metroszexuális bohócként jelenik meg a meccsek előtt és után. Swaggy P, Westbrook és a többiek olyan tökélyre fejlesztették az extrém öltözködést, hogy a ligának lassan el kell gondolkodni a dress code felülvizsgálatán.
